Matusek László†

Még nem létezett a Tanac, mikor először találkoztunk Matusek Lászlóval, egykori kökényi és átai kántortanítóval, aki nyugdíjba vonulása után Pécsett, az Alajos utcában lakott. Abba a házba én tíz évig (Laci bácsi haláláig) jártam. Nem emlékszem már, hogy volt-e csengő, én az utcai ablakot kocogtattam meg mindig, a tanító úr kinézett és intett, hogy jöjjek be.

Laci bácsi az elsők között volt, akik az ötvenes évek végén felismerték, hogy a hagyományos paraszti kultúra a hazai horvát nemzetiség falvaiban is eltűnőben van. Az utolsó pillanatban gyűjtötte össze Áta népdalkincsét, kottába szedte, és mindebből egy vastag kézirat lett (Daloló baranyai bosnyákok – Raspjevani baranjski Bošnjaci). Az utolsó pillanatban vásárolta meg a legszebb népviseleti ruhadarabokat, amiket akkoriban (a kivetkőzés miatt) már nagyrészt eladogattak (a legtöbbet a pécsi vásárban).

Ezeken a látogatásokon óriási ismeretanyagot adott át nekem: mindent a népdalokról, népszokásokról, táncokról, népviseletekről. Amikor a Tanac 1988-ban elindult, járt hozzánk a próbákra, a jellegzetes többszólamú népi éneklést tanítani, a viseleteknél segíteni (a népviseletek mosása, tárolása, javítása, összehajtogatása külön szemináriumot jelentett). Igazi szellemi vezetőnk volt, hitelessé tette minden lépésünket, amikor felléptünk a színpadra, hogy megidézzük a Pécs környéki bosnyák falvak egykor virágzó kultúráját.

Önéletrajzát és több kéziratát én gépeltem le (akkor már számítógép segítségével). Majdnem mindig velem volt egy kazettás magnó, hogy ne vesszen el semmi a mondandóból. Ezen interjúk egy része egy általunk kiadott könyvben is megjelent.

Amikor egy kiemelt fellépésen szépen szól az ének, arányosak a szólamok, s mindezek hallatán a nézőket is gyönyörűség tölti el, tudom, hogy ott van velünk. Megcsillan szemüvege, arcán a szokásos félmosoly. Amit átadott nekünk, tovább él.